Vágott - virág gyilkosok

Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.

Gondolom, ismerős ez a bugyirózsaszín bugyutaságba csomagolt érzelembomba, melyet leginkább teljes arcot beterítő mosoly kíséretében, egy nagy csokor, vágott virág átadása közepette szoktak mantrázni szeretetet félreértelmező férfiak és nők. Szánalmasan patetikus, olcsó és hamisan szentimentális. Ha ilyen egyszerű lenne! Mert aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet? De igen! Lehet! Nagyon is!

Szerintem, aki vágott virággal akar szépséget csempészni a nappaliba vagy a lakás bármely részét feldobni, különösen kegyetlen. Azért, hogy önmagának és másoknak adjon egy rövid érzelmi, esztétikai löketet; öl. De minimum bűnrészes. Ezzel az erővel egy frissen megsebesített állatot is átadhatna a névnapi bonbon mellé, pink masnival átkötve, majd miután kivérzett szegény pára, mehetne a kukába, a virág mellé. Ja, hogy a vágott virág az nem számít? A virág, a növény létezése nem bír ugyanakkora érvényességgel, mint egy állaté vagy emberé? Érdekes, ahogy a homo sapiens önkényesen szelektál a körülötte létezők validitását illetően! A marhahúsból készült hamburger az oké, de a kínai kutyafogyasztás ellen petíciót ír alá. A vágott virág ellenben senkit nem érdekel, pedig egy nárcisz ugyanolyan lassan, de biztosan haldoklik a metszett kristályvázában, mint egy arab ünnep alkalmából kivéreztetett bárány a poros udvaron. Csak a virág szép és csendes, míg a bárány véres és hangosan béget. Már amíg bír. A lényeg azonban mindkét entitás szempontjából egy és ugyanaz. Az ember durván megsérti létük kiteljesedésének lehetőségét, s erőszakos halállal sietteti földi életük végét.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a virágot levágják a száráról, gyökeréről, azaz megfosztják az életben maradás forrásától, elkezdődik a megsemmisülés folyamata. Igen, tudom, nyilván akkor sem virítana örökké, ha természetes élőhelyén hagynák, így viszont— humán erőforrás helyett — humán örömforrás okán esélye sincs, hogy beteljesítse virágsorsát. Aki virágot kap ilyen-olyan alkalomból kifolyólag, az gyakorlatilag és szó szerint egy haldokló élőlénynek örül, egy relatíve hosszú agónia kezdeti fázisának szemtanúja, egy pusztuló növényt szagolgat, amit gyakran még drótokkal is átszurkálnak, merevítenek, hogy tovább tűnjön élőnek. Tényleg senkinek nem jut eszébe illedelmesen elmorzsolni legalább egy könnycseppet? Francokat! Inkább ostobán, tápanyagokkal dúsítják, s naponta cserélik a vizet, hogy meghosszabbítsák a csokor, egy szál rózsa vagy bármely más virág haldoklását.

Ez történik a terminális betegekkel is. Utolsó pillanatukig nem hagyják békén őket. Szurkálják, döfködik, durva és fájdalmas beavatkozásokat eszközölnek rajtuk, hogy pár nappal, héttel meghosszabbítsák szenvedéseiket. Mert nem az életet, hanem a megalázó, kínokkal teli időt nyújtja el az orvos, aki nagyon jól tudja: minden erőlködés ellenére a beteg meghal. Pont, mint a tápanyaggal dúsított vízben kókadó, száradó virág.

Az elmúlás az egyik legszentebb dolog lenne ebben az életben. A nagy átlépés vagy végleges megszűnés, megszabadulás. Kinek-kinek hite szerint. Sajnos a legtöbb ember ezt az időszakot, pillanatot sem képes tiszteletben tartani, jellemzően saját halálfélelme okán. Pedig nyugalomban hagyni egy haldokló lényt, az valami csoda. Mellette lenni, csendes társaként, a puszta jelenlétünkkel biztonságot nyújtani neki az átalakulásra, legyen bár ember, állat vagy növény. Érdekes, hogy már egészen fiatalon így gondoltam, tehát nem idős koromra bolondultam meg és beszélek hülyeségeket. Mi több, voltam olyan szerencsés, hogy többször és többféle lényt segíthettem elmenni ebből a világból. Ott és akkor letisztultan állunk egy magasabb hatalom előtt. A legőszintébb pillanat.

Ha, aki bolondja a vágott virágoknak, legalább elgondolkodna az élet pillanatnyi mivoltán, a mulandó földi élet törékenységén, miközben csodálattal szimatolja a dohányzóasztalon agonizáló csokrot, s szedegeti a le-, lehulló szirmokat a polírozott asztalról! Mert minden egyes szirom, a terítőre pergő, sárga virágpor azt tanítja, azt szimbolizálja, azt üzeni, hogy itt semmire nincs garancia. Még a következő lélegzetvételre sem. Ez egy ilyen világ. És olyan, ahol az emberek gyakran saját kielégülésükre adnak virágot másoknak. Mert kell az önigazolás és az az ötven szál rózsa, mely már szinte minden rózsaságát, virágminőségét elveszítette a szorosra húzott drótok, szalagok, papírmasék, a selyemmel behúzott, celofánozott díszdoboz és az alkalomhoz illő felirat közé préselődve.

Elszomorít, amikor vágott virágot látok. Így volt ez már egészen korai éveimben is. Különösen névnapomra kaptam rendkívül sok virágot, szinte egy egész szobára valót. Természetesen pazar látványt nyújtott a sok színes csokor, de — hiába cseréltem a vizet, vágtam a virágok szárát naponta rövidebbre, tusoltam le őket a kádban — a pompázatos látvány hamar elillant. A mesterségesen fenntartani próbált élet kudarca, valamint a vázában esetleg ki nem cserélt víz bűze hamar ráébresztett arra, hogy nem lehet büntetlenül beleavatkozni a világ rendjébe. A virág, mint önálló létezéssel bíró lény, csakis ott teljesedhet ki, ahová teremtődött. Nem kellene késsel, ollóval nekiesni, levágni, puszta kézzel leszakítani, majd hazavinni, hogy halálát a teraszon nézzük végig ahelyett, hogy hagytuk volna az erdő szélén vagy bárhol, ahol gyökeret vert. Igaz ez mindenre a létezés végtelen színpadán. Minden és mindenki oda születik, ahol dolga van. Az ember ugyan gyakran tesz kisebb-nagyobb kitérőket, de a többség a mai napig nem hagyja el a területet, ahol meglátta a napvilágot. Hogy ez jó vagy rossz? Egyik sem.

Visszatérve a vágott virágokhoz.

A vágottvirág-biznisz a világon az egyik legnagyobb környezetpusztító tényező. Erre senki nem gondol, amikor válogat a fehér liliomok, színes gerberák között. De arra sem, hogy az egész vágottvirág-mánia a hollandoktól indult ki, akik a tulipánhagymákkal egészen a tőzsdéig jutottak. Nem fogom az ennek kapcsán kialakult vágottvirág-kereskedelem manipulációival, trükkjeivel traktálni, ha érdekli a téma, a neten utána tud olvasni ennek a gazdasági bűvésztrükknek, mely a világ első, modern pénzügyi válságához és a történelem első közgazdaságtani buborékjához vezetett. Ez a spekulációs gazdasági őrület, mely tehát a tulipánok imádata körül alakult ki, szerintem tökéletesen tükrözi az emberi ostobaságot és pénzéhséget. Gyakorlatilag a semmit adták el, a pillanatnyi látszatot, mégis felfoghatatlan vagyonokra tettek szert egy olyan termékkel, mely pár hét alatt a kertben is a földdel válik egyenlővé, nemhogy a vázában. Ennek ellenére a tulipánőrület elvette az emberek, elsősorban a gazdagok eszét, s a tulipánhagyma egészen 1637-ig az egyik legtöbb pénzt hozó árucikk volt. Ekkor azonban a tulipánok ára tetőzött, majd hirtelen túlkínálat alakult ki. A hagymák értéküket vesztették, emiatt sokan a végletekig elszegényedtek, ellenben a szerencsésebbek épp, hogy hatalmas vagyonokra tettek szert.

Csak, hogy képben legyen az arányokat illetően: a tulipán fénykorában egyetlen tulipánhagyma akár egy ház árával is vetekedett. (Közbevetett költői kérdés: Ön szerint az ember vajon alapból ilyen vagy menet közben hülyült meg ennyire?) A tulipánok kereskedelme az évszázadok folyamán relatíve „normálisabb” keretek közé szorult, de a tulipán — mely a mai napig Hollandia egyik szignifikáns szimbóluma — termesztése nyilvánvalóan továbbra is nagy üzlet, s nem csak a hollandok számára. Nem meglepő módon a virágtőzsde is az elit, a nagyhatalmi tőke kezében van, amit nem érdekel, hogy Kelet-Afrika földjei az ipari méretű gerbera- és rózsatermesztés következtében teljesen kiégtek, a helyi lakosok számára gyakorlatilag használhatatlanok, mert gondoskodó állami vezetőik inkább adják át a területeket az elitnek gyorsan megtérülő dollármilliárdokért, minthogy kiparcellázott kis földjeiken mindenki termelné, ami neki tetszik. Na, még mit nem! Menjenek robotolni a gigantikus virágföldekre, üvegházakba, fóliasátrakba, ahol munkájukért épp csak annyit kapnak, hogy ne legyen elég túl sok mindenre.

Ki is gondol erre, amikor épp szívszerelmének rendel etióp gerberabokrétát a neten 58 euróért!? Szerelmük is kábé addig fog tartani, mint a csokor, de nem baj, mert ott és akkor, abban a pillanatban, mihelyst lenyomta az Enter-gombot, s elküldte a megrendelést, kielégítette saját nárcizmusát, s ez mindent visz!

S igen, sajnos az emberek valóban elhiszik, hogy a szeretet egyik legmarkánsabb kifejező eszköze egy csokor virág, hogy a szeretet amolyan pihe-puha, könnyű, halványrózsaszín fátyol, ami kellemesen megsimogat akár egy alig érezhető szellő vagy a virág illata. Méginkább habfürdő, ami annyira súlytalan, hogy tulajdonképpen nem is érzékeli a bőröd, ahogy körbeveszi, ráborul a halványlila hab. Ja, bocsánat, az a köd! Bajban vagyok egyébként, mert olyasmiről szeretnék írni, amire nincsenek szavak. Nekem biztosan nem.

Szóval a virágcsokor romantikus idilljét ezennel megszakítom, s emlékeztetek mindenkit, aki vágott virágot vásárol, hogy elég kimondani a szeretlek szót vagy átölelni a szeretett személyt, hogy tudassuk vele érzelmeinket. Nem kell ehhez lassú hervadásra kárhoztatott vágott virág, melyet előbb-utóbb, de biztosan — s remélhetőleg nem velünk együtt — kidob szívünk választottja. Ez is egy olyan dolog, amiről ildomos lenne leszoknia az embereknek, mert épp azt a társadalmi réteget gazdagítunk vele, mely mindenkitől csak elvesz.

Igen, tudom, kegyetlenebb és érzéketlenebb vagyok, mint a legszigorúbb matektanár, de számomra a kollektív felelősségvállalás nem abban merül ki, hogy posztolok egy frappáns Buddha-idézetet a virtuális térben, miközben a való világban épp az ellenkezőjét teszem.

„Ha tetszik egy virág, letéped. Ha szeretsz egy virágot, naponta öntözöd.” ( Buddha ) Gyakran látom ezt a gondolatot citálni a nagy megvilágosodottól, miközben ott figyel a frissen vágott virág az asztal mellett szelfiző vázájában. Most komolyan?