The people have the power

-olvasás kb. 10 perc-

JOHN LENNON UTOLSÓ ÜZENETE –NEKÜNK

1980. 12. 08-án eldördült egy lövés és Lennon holtan esett össze.

Pár órával előtte még adott egy hosszú rádióinterjút New York-i otthonában, a Dakota épületben.

Közel fél évszázaddal később újra olvasva szavait furcsa érzés fogott el. Nem azért, mert tudjuk, mi történt néhány órával később. Persze ettől minden mondata kap valami hátborzongató plusz jelentést. Hanem azért, mert amikor Lennon a politikáról, a hatalomról és a médiáról beszél, néha azt érzem, te jó ég, ez még mindig aktuális, sőt, egyre jobban.

Az az érzése támad az embernek, hogy akár rólunk is beszélhetne.

1980-ban 17 éves voltam. Más világ volt. Nem volt internet, Facebook, okostelefon, telefon is alig.

A Beatles addigra már húsz éve létezett, ugyan éppen felbomlottak de Lennon még mindig Lennon volt. Zenész, békeaktivista, botrányhős, különc, zseni – kinek mi.

Az amerikai választásról is kérdezik Lennont. Ronald Reagan éppen megnyerte az elnökválasztást. Amerikában jobboldali fordulat történt, Nagy-Britanniában pedig Margaret Thatcher került hatalomra.

A riporter felidézi Lennon régi dalát: Power to the People. (Hatalmat a népnek.)

Lennon azonban 40 évesen már egy kicsit másképpen látja a dolgot, mint fiatal radikálisként. Azt mondja, ha újra meg kellene fogalmaznia, inkább úgy mondaná: „The people have the power.”

Vagyis nem azt, hogy adjunk hatalmat az embereknek.
Az embereknek már van hatalmuk.

És gyorsan hozzáteszi: nem a fegyver hatalmáról beszél. Arról beszél, hogy mi magunk hozzuk létre azt a társadalmat, amelyben élünk.

És ennek ellenére mi szeretjük a politikai megváltókat.
Jött a rendszerváltás és a különböző pártok.

És mindig ugyanaz történik. Most majd ők. Most végre rend lesz, jobban élünk, elszámoltatnak valakit, helyrehozzák, leváltják, megvédik, végre megváltoztatják.

És ha mégsem, akkor keresünk egy újabb embert, akiben reménykedhetünk.

Lennon pont erről beszélt 1980-ban. Nem Reagan ellen beszélt hogy ő rossz lenne és mást kéne választani helyette. Azt mondta, nagyjából mindegy, kit teszünk oda, ha azt várjuk tőle, hogy majd helyettünk oldja meg az életünket.

És akkor jön Yoko Ono

Bevallom, az interjú egyik legérdekesebb mondata számomra nem is Lennontól származik. Yoko Ono azt mondja: először a saját háztartásunkkal, családunkkal és közösségünkkel kellene törődnünk. Nem egyetlen emberbe vagy egy kormányba kellene minden energiánkat belehelyezni.

Ez 1980-ban hangzott el. És innen, 2026 Magyarországáról nézve nekem ez különösen érdekes.

Mert miközben órákat tudunk vitatkozni országos politikáról, néha azt sem tudjuk, ki lakik három házzal arrébb. Tudjuk, mit mondott tegnap egy miniszter. De nem tudjuk, hogy az utcánkban élő idős embernek kell-e segítség.

Kommentben megmentjük Magyarországot. A saját lakóhelyünkön pedig néha arra sem vesszük a

fáradságot, hogy köszönjünk az utcán a szembejövőnek.

Lennonék valami ilyesmiről beszéltek? A hatalom nem csak a Parlamentben van. A hatalom ott kezdődik, ahol mi vagyunk.

És a média

Na, itt lett igazán 2026-os az a 80-as interjú. A riporter felveti Lennonnak, hogy az emberek úgy érzik, valójában az olajcégek, a nagyvállalatok és különböző hatalmi struktúrák irányítják az életüket.

Lennon erre visszakérdez, ki hisz a médiának? Majd hozzáteszi, hogy a média maga is része a hatalmi rendszernek. Nem valamiféle titkos összeesküvésről beszél. Sőt, külön hangsúlyozza, hogy nem akar ujjal mutogatni.

Szerinte egyszerűen hibásan gondolkodunk, amikor úgy teszünk, mintha a média, a politika, a filmsztárok, a sportolók vagy éppen mi magunk külön világban léteznénk. Mind ugyanannak a társadalomnak vagyunk a részei.

És ezen megint érdemes egy pillanatra elgondolkodni. Mert ma már nem az a kérdés, hogy hiszünk-e a médiának? Hanem inkább az hogy melyik médiának hiszünk?

A kormánypárti ember a sajátjának. Az ellenzéki a sajátjának. A konzervatív a sajátjának. A liberális a sajátjának.

Aztán megnyitjuk a Facebookot, a YouTube-ot vagy a TikTokot, és az algoritmus szépen megtanulja, mit szeretünk hallani. Utána pedig egyre többet mutat belőle.

Így lassan mindenkinek kialakul a saját Magyarországa. Ugyanabban az országban élünk, mégis teljesen különböző valóságokat látunk. És természetesen mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy mi látjuk a valódit.

Talán nem a média a legnagyobb probléma. Hanem mi. Ez kellemetlenebb gondolat. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy manipulálnak bennünket:

A politika.

A média.

A Facebook.

A propaganda.

A háttérhatalom.

Bárki.

Csak éppen Lennon gondolatából valami egészen más következik. Ha valóban „the people have the power”, akkor felelősségünk is van.

Nem mondhatjuk egyszerre azt, hogy a népnek kellene rendelkeznie a hatalommal, majd öt perccel később azt, hogy mi egyszerű emberek semmiről sem tehetünk.

A kettő együtt nem működik. Ha van hatalmunk, felelősségünk is van. Abban, hogy mit olvasunk. Mit osztunk meg. Mit hiszünk el. Hogyan beszélünk azzal, aki nem ért velünk egyet. Elmegyünk-e szavazni.

Segítünk-e a saját környezetünkben. És abban is, hogy minden problémánk megoldását egy politikustól várjuk-e.

„Elavult rendszer”

Az interjú egyik pontján a riporter megjegyzi, hogy Lennon tulajdonképpen egy elavult politikai

rendszerről beszél. Lennon válasza rövid:

„It is an outdated system.”

Elavult rendszer. Azóta eltelt 46 év. Embert küldtünk az űrbe. Megszületett az internet. A zsebünkben lévő telefon nagyobb számítási teljesítményre képes, mint amiről Lennon korában álmodni lehetett. Most már mesterséges intelligenciával beszélgetünk. Közben a politikai kommunikáció jelentős része még mindig ott tart, hogy „mi és ők”.

Jobb és bal.

Hazafi és hazaáruló.

Normális és idióta.

Győztes és vesztes.

Barát és ellenség.

És minden választás előtt elhisszük, hogy most aztán tényleg a világ sorsa dől el. Aztán négy év múlva majd megint eldől.

Lennon nem mondja meg a frankót. És talán pont ezért erős ez az interjú. Nem akarja megmondani, milyen politikai rendszerben kellene élnünk. Nem áll elő tízpontos programmal. Nem mondja meg, kire kell szavazni. Sőt, saját bevallása szerint ő maga nem is szavazott.

Nem kell John Lennonnal mindenben egyetérteni ahhoz, hogy egy kérdésén elgondolkodjunk, nem adtunk-e túl sok hatalmat azoknak, akiktől aztán félünk?

Politikusoknak.

Médiának.

Véleményvezéreknek.

Pártoknak.

Algoritmusoknak.

És közben nem felejtettük-e el a sajátunkat?

1980. december 8. Van még valami, amitől ez az egész beszélgetés egészen különös. Lennon nem tudta, hogy ez lesz az utolsó interjúja.

Zenéről.

Családról.

A hatvanas évekről.

Politikáról.

A világról.

A jövőről.

Arról, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. Aztán Lennon elindult a stúdióba. Este hazament. A Dakota előtt Mark David Chapman várta.

Lelőtte.

John Lennon negyvenéves volt. Én tizenhét. Most, 46 évvel később ülök az interjúja előtt, és azon gondolkodom, mennyi minden megváltozott azóta.

És mennyi minden nem. Talán ezért maradt meg bennem ennyire az a néhány szó.

Power to the People helyett,

THE PEOPLE HAVE THE POWER.

Az embereknek már van hatalmuk. Lehet, hogy nem újabb megváltóra lenne szükségünk.

Lehet, hogy néha csak körül kellene néznünk a saját utcánkban, beszélgetni egymással, kételkedni abban, amit készen kapunk, és időnként megpróbálni megérteni azt is, aki egészen mást gondol a világról. Mert ha Lennon valamiben tényleg fején találta a szöget, akkor talán ebben, a társadalom nem valami, amit „ők” csinálnak velünk.

A társadalom mi vagyunk. És ha változtatni akarunk rajta, lehet, hogy nem odafent kellene kezdenünk.

Hanem idelent. Magunknál.

a cikk megjelenését a h2om.hu támogatja