Kvantumfizika a konyhámban

Mi lesz menő holnapután? – talán az emberevés

Állok a konyhában a tűzhely mellett, nézem, ‘miként a tojások főnek a forró vízben, s közben a hűtőben hátramaradt társaik kínjára gondolok. Őszintén átérzem a szenvedésüket. Ahogy a tojástartó ketrecében tehetetlenül gyászolják zubogó vízben halálukat lelt testvéreiket, miközben biztosak lehetnek abban, hogy ők is így végzik. Esetleg tükörtojásként vagy rántottaként, de a lényeg és végzetük szempontjából a forma érdektelen. Nem lehet egyszerű. S ne gondolja, hogy hülyéskedem! Valóban ezen elmélkedem. A tojásokkal végzett korábbi kvantumfizikai kísérletek is bebizonyították — ami egyébként tudományos kísérletek nélkül is tudható bárki számára —, hogy a tojások éreznek és reagálnak a tojástársaikat ért végzetes inzultusokra, ami nem csoda, hiszen élő óriássejtek, s mint ilyenek, rendelkeznek sejttudattal. A Krisna-hívők, vegánok — és sokan mások — ezért nem esznek tojást.

Ezzel az erővel egyébként semmit nem kellene enni, mert az egész földi tápláléklánc folyamatos ölésből áll. Minden élőlény gyilkol a napi betevőért. Még a tojásokat megtojt tyúkok is. A legnagyobb önámítások egyike azt hinni, hogy aki nem eszik állati eredetű táplálékot, az erkölcsileg kifinomultabb, humánusabb, különb, mint a húsevők. Nagy butaság. Minden, ami ezen a bolygón fellelhető, él. Ugyanaz a szakrális teremtő, éltető ősenergia található a réten legelésző bociban, mint az út mellett növekvő vadsóskában, a hűtőben rettegő tojásokban, bennünk emberekben, a sarokban vadászó pókban, s annak zsákmányában is, de egy bevert szögtől is elnézést lehetne kérni, mert az is rendelkezik tudattal. Pont olyannal és annyival, amilyennel és amennyivel beteljesítheti saját létezését. Tudom-tudom, ne beszélgessek másokkal! Megnyugtatom, nem is nagyon szoktam. Inkább leírom. Az mindenkinek, de elsősorban az olvasónak kényelmesebb: bármikor lapozhat könnyedebb sorokhoz.

Szóval, ha elvágom egy liba nyakát, feldolgozom, majd megsütöm, kihúzok a földből egy répát, megpucolom, feldarabolom és fogaimmal jól összerágom, élvezettel majszolok egy jégkrémet vagy a paprikás birkapörkölt ízébe feledkezem bele, az mind az ölés eredménye. Persze manapság álszenten úgy teszünk, mintha nekünk ehhez semmi közünk nem lenne, s talán már el is hisszük, hogy a gombát, spárgát, rukkolát vagy csirkecombot valóban celofánba csomagoltan, fogyasztásra készen küldi a konyhapultra a jóisten, s nem durva kegyetlenséggel szakítják le a száráról, tépik ki gyökerestől a növényt, vágják el a torkát vagy épp elektromos árammal csapják agyon az állatot, mely később a mi életünket táplálja. Hogy ehhez a durvasághoz konkrétan semmi közünk, az csak azért van, mert mások elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Annak a sok ezer embernek illene köszönetet mondanunk, hogy tiszta marad a kezünk, akik a farmokon, élelmiszer-feldolgozó üzemekben teszik számunkra vizuálisan kívánatossá a megölt növények és állatok holt testeinek darabkáit. Sem a boltok fagyasztóiban lévő, véres állati tetemek közt válogatva, sem a zöldségeket turkálva nem jut eszünkbe ezen elmélkedni. Hogy is! Fogalmunk sincs róla, mekkora szerencse, hogy vannak a fent említett emberek, akik — napi nyolc vagy több órában, alacsony fizetésért — helyettünk, miattunk, a napi betevőnkért ölnek, míg mi (hamis) lelki nagyságunk fényében sütkérezünk, s polírozzuk az egónkat egy vegetáriánus tál vagy egy steak mellett.

Gondoltam, szólok, nehogy Önt is megtévesszék a veganizmussal kapcsolatos populáris téveszmék. Rendben, Önt talán nem, de feltehetően sok „hópihét” fájdalmasan érinti az a tény, hogy kizárólag a profit és nem az együttérzés hívta életre a nyugati hemiszféra vegetáriánus őrületét, mely a nagy empátia közepette szépen, csendben és biztosan csilliárdos üzletté nőtte ki magát. Bűntudatkeltéssel és a „ha nem eszel állati eredetű élelmiszert, akkor te egy jó ember vagy” álságosan képmutató, viszont hatásos szlogennel vitték sikerre elképzelésüket a marketingesek, hiszen az emberek szeretnek a jóságos szamaritánus szerepében tetszelegni, megveregetni saját vállukat, elájulni önnön maguk nagyszerűségétől. Veganizmus kapcsán elsősorban a fogyasztói társadalom — előbb említett — „hópihe” rétegét célozták meg a mindenre figyelő, gondos reklámszakemberek, akik azért tanulnak évekig, hogy utána a gyakorlati- és reklámpszichológia és egyéb tudományos huncutságok birtokában Önt, engem, mindenkit úgy befolyásoljanak, hogy a lehető legbiztosabban megvegye a nagyhatalmi tőke tulajdonában lévő gyárak, cégek által gyártott szemetet, amire egyáltalán nincs szüksége, de már el is hitették Önnel, hogy de! Bevallom, magam is tanítottam reklámpszichológiát. Mentségemre szolgáljon, hogy csak óraadóként és egy tanév után otthagytam az egészet. Az embernek legyen tartása. A PR-világból való távozásommal nem dőlt össze az agymosórendszer, de eggyel mégis csak kevesebben szolgálják a sötét oldalt. Örülök, hogy én vagyok az az egy.

Mielőtt folytatom — mert folytatom! —, tisztázni szeretném, hogy képben vagyok ám a veganizmus és a vegetarianizmus közti különbségekkel, annak ellenére, hogy felváltva használom a kifejezéseket. De egyrészt ez ugye nem egy szaklapba írt cikk, másrészt nem diszkriminálok, harmadrészt meg úgyis tudja, miről beszélek. Remélem, a „hópihék” kibenléte nem szorul magyarázatra. Na! Ne beszéljen már zöldségeket! Nos, teljesen leegyszerűsítve, hópihe az, aki saját pö…ét is alig meri megfogni pisilés közben, mert már azt is agresszióként éli meg. Az ilyen anyámasszony katonái — “ csodás magyar kifejezéssel “ élve: PC kompatibilis individuumok — sajnos gondolkodás nélkül benyelik, hogy állati eredetű táplálékot enni barbár, durva és embertelen, mert az agresszió teljesen elfogadhatatlan. Zárójelben, de megemlítem, hogy a pisilős hasonlatot analógiásan próbálja felfogni.

Hiszi vagy sem, magam sem kedvelem az esztelen húsevést, az állatok fölösleges, értelmetlen, tömeges mészárlását, az ipari méreteket öltő vérfürdőt, hogy az állatok elképesztően sok szenvedésen mennek át, mire az asztalra kerülnek. Sőt! Fizikailag rosszul vagyok, amikor egy állatszállító kamiont előzök, mert átérzem a jobb sorsra érdemes állatok félelemmel teli fájdalmát. Fogalmam sincs, hogy vállalhat ember ilyen munkát. Igaz, annak idején embereket is vittek vagonban vágóhídra, nem is értem, mit nem értek.

Megjegyzem, évekig magam sem ettem húst, de megkímélem nem szokványos evési szokásaim ecsetelésétől. Inkább tisztázni lenne érdemes az agresszió idők folyamán zavarossá, s üldözötté vált fogalmát. Az agresszió már hosszú évszázadok óta az egyik leginkább félreértelmezett, szándékosan megmérgezett fogalom, elsősorban a világot folytonosan irányítani akaró, nyugatias modern társadalmak manipulatív kommunikációjának „köszönhetően”. Kicsit vicces is, hogy szinte agresszív nyomulással népszerűsítik az agressziómentes életet és táplálkozást. Ezen az alapon levegőt sem kellene venni, mert magasabb szintről és a nagyobb képet nézve az is agresszió. Vagy amikor a kés átmegy a vajon. Jaj, az nagyon durva! Nem beszélve, amikor beleharap egy nagyot a megkent vajas kenyérbe! S akkor a rágás, az agresszió e rettenetes megmutatkozásáról még nem is tettem említést! Ennek ellenére sosem halljuk a sikongató rostok és tejfehérje-molekulák halálhörgését, sem a paprikasejtek visítását, mert ők minden dráma nélkül, pusztán és természetesen beteljesítik azt, amire teremtettek. Hogy együk meg őket. Tudom, ez már a „szorít a kényszerzubbony”-kategória, de elgondolkodni nem fájdalmas, s még csak nem is agreszív cselekedet.

Azt hitetik el velünk, hogy az agresszió az szükségszerűen csak durva és ártó lehet. Pedig korántsem. Az agresszió alapvetően kreatív, teremtő energia, amely nélkül a földön egyszerűen nem lenne élet. Az energia — sarkosan fogalmazva — semleges. Se nem rossz, se nem jó. Attól lesz valamilyen, ahogyan, s amire használjuk. A dolgok sohasem önmagukban valamilyenek, hanem a relációjukban válnak valamilyenné.

Egyébként, ha már ennyire érzékenyek lettünk és ennyire fontossá vált az élőlények jó-, s jólléte, nem lehetne mindjárt visszavenni az igényekből? Nem lehetne kevesebbet zabálni? Puszta együttérzésből, hogy ne kelljen annyi állatot leölni, s így pocsékba is kevesebb menne? Ja, hogy az már kényelmetlen? Óh, jaj! Elnézést. Pedig azonnal két legyet üthetnénk egy csapásra, hogy ezzel a brutális szójátékkal éljek.

Így négyszemközt, zárójelben azért kimondhatjuk, hogy lehet bármilyen keményvonalas vega valaki, akkor is öl napi szinten. Csak észre sem veszi, mert hát se nem tibeti szerzetes, se nem született buddhista, akik anno átszitálták a földet építkezés előtt és közben, hogy mentsék a földben élő rovarokat és nyilván a karmájukat, de ez is meglehetősen régen volt, s lehet, hogy csak a „Hét év Tibetben” forgatása miatt volt az egész. Azt is kétlem, hogy a Tibetet megszálló és tönkre tevő kínai kommunista párt építési vállalkozói foglalkoztak volna ilyesmivel. Az viszont biztos, hogy egy gilisztát többre tartottak, s tartanak a mai napig, mint egy tibeti embert.

Ezek után jön a modern, nyugati vega és elhiszi, hogy ő nem gyilkol, miközben ösztönösen lecsapja a vérét szívó szúnyogot, kitörli a szemében fuldokló muslicát, egy — nem is feltétlenül erdei — séta közben hangyák tömegére, megannyi egyéb, kisebb-nagyobb bogárra lép rá, s akkor még említést sem tettem a lélegzéskor beszippantott — s ezáltal elhalálozott —, számtalan mikroorganizmusról, láthatatlan akármikről, melyek szintén olyan élőlények, akik a példában szereplő vega miatt és által lelik halálukat, de emberünk szentül meg van győződve arról, hogy ő nem öl. Márpedig de.

Gyakorlatilag minden egyes, minket éltető lélegzetvétellel ártunk. Ez van itt a földön, s akinek nem tetszik, az bármikor távozhatna, mégsem teszik. Inkább végig nyafognak 70-80 évet búzacsírát majszolva, mintha abban nem lenne benne a lét energiája, amit épp most majszol el tőle, a saját túlélése érdekében. Ha valamiben, a magokban, csírákban tombol csak igazán az élet, hiszen ezek minden növény erőtől duzzadó, életet adó bölcsői. Ennek ellenére ez semmiféle ellenérzést nem szül vega emberünk kifinomult lelkében. Csupán azért, mert nem gondolkodik. Mármint az ember. Nem bántom a vegákat, esküszöm, de hagy incselkedjek kicsit! A befolyásoltság és megvezetettség bizonyos szinten szórakoztató egy olyan kis gonosz léleknek, mint jómagam. Egyébként akkor sem lenne vidámabb a helyzet, ha szomorkodva sírnám tele a párnámat a birkamód vezetgethető emberi tömegek miatt. Maradjunk annyiban, hogy nem a veganizmus fogja megoldani az emberiség élelmezési gondjait. A vegán üzlet azonban nagyon szépen virágzik, s ennyi ebben a lényeg.

Egyébként van itt valami, ami talán segíthetne kicsit helyre tenni ezt az agresszió-kérdést. Jó lenne megérteni, elfogadni, hogy mindenki alap-agresszióval, akaratérvényesítéssel születik. Ez szükséges az életben maradáshoz. Ugyanakkor szintén mindenki — tudva tudatlan — a szeretetegység felé is törekszik. Elgondolkodni, lelkileg dolgozni azon lenne áldásos, hogy miként tudnánk az alapagressziót egyre magasabb minőségben, rezgésen működtetni a saját életünkben, hogyan tudnánk a végső valósággal, ha tetszik, az isteni akarattal összhangban akarni, s mindeközben a szeretetegység felé is haladni. Ezeket összhangba hozva máris minden jobban a helyére billenne.

Egyébként ezek a mai túlérzékenyített emberek Ön szerint mégis mit gondolnak, amikor mondjuk Malmőben vagy egyéb északi, kisebb-nagyobb városok vega éttermeiben önmaguk humanizmusától elérzékenyülten eszik a salátával, gombával töltött cukkinit vagy a sütőtöklevest? Hogy ez mindig is így volt? Hogy Vörös Eric a fedélzeten mandarint és porcsint rágcsálva jutott el Amerikáig, s a többi viking-ős is rukkolás padlizsánon nőtt fel? Nem mondta még nekik senki — ha már nem tűnt fel eddig —, hogy, kis túlzással, de jégvirágon kívül náluk nemigen terem más növény? Főleg nem a vikingek idején, amikor még a globális felmelegedés sem adott esélyt arra, hogy egy-egy megzavarodott primőrsaláta vagy tévépaprika áttörje a fagyos skandináv talajt. Ne felejtse el, hogy nem Indiáról és egyéb forró égövi országról beszélek, ahol a hely természeti adottságából adódóan eleve a növények adták és adják a táplálkozás alapját. Hogy abban mi a menő? Na, igaz is! Semmi ökológiai rombolás, zéró marketing, csak úgy lógnak a fákon a papayák, a piacok pultjai roskadnak a celofáncsomagolás-mentes datolyától, meg a sok, számomra ismeretlen gyümölcstől, zöldségtől, itt meg legfeljebb egy vaskos jégcsapot törhet az ember, ha nagyon lelkiismerete ellen való a húsevés.

S ugyan, a beígért klímakatasztrófával viccelődni lassan büntetendő cselekedet, azért megjegyzem, hogy reménykedjünk a klímaváltozás áldásos hatásaiban, melyek akár fordított helyzetet is előidézhetnek.

Pedig állítólag a klímaváltozáshoz kötődik az az eset is, amikor úgy három évvel ezelőtt sokan kiborultak, mert a kanadai partok mellett a nem szokványos meleg miatt élve megfőttek a kagylók. Nos, ez vagy igaz, vagy nem. Mármint, hogy kiborultak az emberek és majd’ megőrültek az együttérzés szinte elviselhetetlen súlya alatt. Igen, már megint szkeptikus vagyok, mert egyrészt, ha így tombolna az empátia, a világ nem itt tartana, másrészt a rákokat, kagylókat mindenféle tengeri élőlényeket különben is élve dobják a leveses fazék forró vizébe, és az egyéb állatokat is élve ölik meg azért, hogy megegyék őket az emberek. Talán pont azok, akik szörnyülködnek a kanadai kagylók végzete miatt. Szerintem valójában leszarják a kagylókat. Szerintem majdnem mindenki a saját halálától fél, amit a klímaváltozás általi felmelegedés esetleg hamarabb elhozhat. Pedig mindenki akkor hal meg, amikor kell. Se hamarabb, se később. De mielőtt nagyon elkanyarodnék és veszélyes vizekre eveznék, lapozzunk.

Leginkább az álszent kétszínűség és a butaság borzolja fel amúgy is zaklatott idegrendszerem a veganizmus kapcsán. A vegák áltatják magukat, hogy mennyire jó, mi több, szinte már mindenkivel együtt rezgő, talán már nem is emberi lények, miközben milliónyi kárt okoznak a világnak, mert nem azt eszik, ami a lakóhelyük időjárásából természetszerűen adódik. Hogy mást ne mondjak, Spanyolország fele már rég letarolva az ipari méreteket öltött növénytermesztés miatt, amivel a megnövekedett igényeket igyekeznek kielégíteni világszerte, de hosszan tudnám sorolni a bolygón és az embereken esett súlyos veszteségeket, melyek a veganizmushoz köthetők. Na meg természetesen az esztelen húsiparhoz, mert a mérleg másik felében az is ott fityeg az állattartástól a feldolgozásig. Egy ismert magyar sportoló mondta, hogy ő azért lett vega, mert nem akarja, hogy köze legyen a húsevéssel járó brutalitáshoz. Pedig, ha tudja, ha nem, mindenképpen köze van hozzá. S nemcsak ahhoz, hanem gyakorlatilag mindenhez, mert minden mindennel összefügg. Az illető, mint mindenki, csak a kezeit mossa.

Nem török pálcát sem a vegák, sem a húsevők felett. Nem vagyok részre hajló, mindenkit felelősnek tartok. Mindenkit, aki többet eszik, mint amennyire szüksége van, aki pazarol, aki ételt dob a kukába, aki beveszi a táplálkozási szakemberek tróger marketing dumáját, aki étkezési szokásaival kiszolgálja és gazdagítja a nagytőkés vállalkozásokat, melyek sokkal inkább lassan ölő mérgeket, mint táplálékot tolnak elénk. Mindenki felelős, aki a túlfogyasztás, a pazarlás, a mindennapi orális kielégülés cunamijában felbecsülhetetlen sebeket okoz földi lakhelyünknek kontrollálatlan, rossz evési szokásaiból eredően. És nem a kapitalista a fő hibaforrás. (Nyilván az egész rendszer létellenes, de pillanatnyilag lépjünk túl ezen.) Ő csak azt gyártja, amit el is tud adni. Nem foglalkozik olyasmivel, amiből nem minimum százszázalékos nyereséggel jön ki. Mi toljuk alá a milliárdokat, s mi okozunk szenvedést a növényeknek és állatoknak. A sok fölösleges, kártékony, mégis élelmiszernek nevezett biz-bazzal, amiket hatalmas mennyiségben kínálnak táplálék címén a bevásárlóközpontok, kisebb-nagyobb boltok, de még a legkisebb trafikok is. Mi pedig nem tétlenkedünk. Tonnaszám vesszük - s nyomjuk le saját és gyerekeink torkán szeretet pótlékként - a gumicukrot, ropit, rágcsát, Kinder-tojást, nyalókát, nápolyit, (táp)értéktelen péksüteményeket, zselés cukrot, mázos isten nemi szervét, bonbont, habcsókot, s a többi, számomra teljesen ismeretlen, szájon át bevihető, tömegpusztító fegyvert. Felsorolni is képtelenség, mennyi fölösleges xarral etetnek meg az élelmiszergyártók, hogy saját zsebüket teletömjék, a mi egészségünk kárára, hogy majd átdobjanak a bigfarmának, ahol szintén mi húzzuk a rövidebbet. A hegyekben álló, elsősorban szénhidrát alapú, úgynevezett élelmiszerek fundamentumában rohasztják le a mai emberek masszáit. Ezt szó szerint veheti.

Az, hogy nyolcvan százalékban rossz minőségű szénhidrátot kínálnak a boltok, én ezt az emberiség ellen elkövetett bűntettnek nyilvánítom. Ettől függetlenül minden egyes ember saját maga dönti el, mit és mennyit vesz le a polcokról, hol termelt vagy készített terméket rak a kosárba, azaz felel saját egészségéért és a globális jóllétért. Persze, nem mindegy, miből lehet választani. Ez viszont nem lehet sem kifogás, sem mentség vásárláskor hozott választásainkat illetően. Nem számít, hogy vega, vegán, húsevő, mindenmentes, ősember diétás vagy fényevő. Minden egyes bevásárlásunkkal voksolunk. Többek közt arról, kit, mit mennyivel támogatunk, s minél kevesebbet vásárolunk, annál jobban döntünk. Légyen szó kajáról, ruháról, bármiről.

Csak hát igen, ez a feketeleves, amit ma már senki nem akar lenyelni, mert ahhoz bizony sokkal lejjebb kellene szállítani az igényeket. Mi több, áldásos lenne észrevenni, hogy az állítólagos igényeink mesterségesen és mások által lettek kitalálva és ránk húzva. A legtöbb vega nem saját lelkiismereti felismeréséből lett vega, hanem mert a marketing segítségével rájött, hogy ez menő. Mi lesz menő holnapután és azután? Lehet, az ember evés. Majd megmondják. Nekünk nem kell gondolkodni, csak végrehajtani az irányított cselekedetek üres, pusztító láncolatát.

Nem mondom, jól felpörögtem, csak bosszantó, mennyire hülye itt már mindenki. Igen, tudom, nyilván nem mindenki, s persze, persze vannak kivételek. Jó kevesen.

Talán az lesz a legjobb, ha most megyek, lehámozom a döglött főtt tojások héját, s megsózva, kis zöldséggel elfogyasztom halott testüket. Ne kacagjon!

Ez már tul’képpen kvantumfizika!

m.a.