Hullaszállító voltam egy napig
Aktív újságíróként, a jó öreg ’90 - es években, sosem féltem beleesni a sűrűjébe, belecsapni a lecsóba
Menyes Angéla

Igaz történet.
Aktív újságíróként, a jó öreg ’90 - es években, sosem féltem beleesni a sűrűjébe, belecsapni a lecsóba, s nemcsak a hitelesség, hanem a móka kedvéért is. Így történt meg, hogy egy rövid riport okán, szigorúan inkognitóban, beálltam halottszállítónak, ami maradandó, s megdöbbentő élményekkel gazdagított, pedig azon a napon is keleten kelt fel a nap és ugyanúgy szólt a műsor a rádióban, csak én ébredtem — furcsa mód — már az óracsörgés előtt. Naná, hisz’ lejárt a vidéki zugfirkászok ideje, tisztességes foglalkozás után kellett néznem. Mi is lehetett volna kézenfekvőbb, mint hogy beálltam „hullásnak”! Szóval hétfő reggel héttől műszak, s nem hagyott aludni a kötelességtudat, no meg a gyomorideg…
Egy miskolci temetkezési vállalat megdöbbent férfi dolgozóinak kellett lenyelniük a békát. Megérkezett az első női kolléga, aki, ha csak egy napra is, de egyenruhára cserélte a csipkekombinét. Fekete cipő és férfinadrág, fehér ing és nyakkendő. A csoportvezetőm idegesen szólt rám, hogy a hajráfot vegyem le, mert túl nőies, de az öltözködésemben befolyásolhatatlan voltam, s vagyok. A napi parancs is elhangzott: összeszedjük az „árut” és elvisszük a debreceni krematóriumba. Előtte azonban még el kell menni fedlapért. Míg a csoportvezető ez utóbbit lerendezte, én ücsörögtem és várakozás közben a férfi folyosófelmosás trükkjeit lestem el.
Nyolc körül, a kollégák meglepetésére, beültem az anyósülésre és az elegáns, fekete autó meglódult az első proszektúra felé, ahol egy férfi holtteste várt bennünket. Leginkább a súlya izgatott, nehogy leégjek…
A sokat látott boncmesterek álla is leesett, amikor kiszálltam a kocsiból és a legnagyobb természetességgel vittem a nejlonzsákot és a kesztyűt. Azt hitték, április elseje van, de biztosítottuk őket arról, hogy én is kolléga vagyok és ne a szemüket meregessék, hanem vezessenek az aktuális delikvenshez. Közben próbáltak meggyőzni, hogy ez nem nőnek való munka és, hogy egyáltalán láttam-e már hullát. Persze, láttam — mondtam —, s csak magamban folytattam, hogy na de ilyen kövéret? Halálra váltan meredtem a 65 éves férfi legalább 90 kilós, ernyedt testére, tudtam, hogy meg sem bírom mozdítani. A csoportvezetőm pedig sürgetett, hogy vigyük már. Nekiveselkedtem, de sajnos meg sem bírtam moccantani. Végül az egyik boncmester segített ki a bajból. Szemében kérdőn égett a cinizmus és a férfi büszkeség lángja, hogy mi is az a feminizmus, meg az az egyenjogúság? Gondoltam, kérdezze a szüfrazsetteket, én csak egy fedett akcióban tevékenykedő újságíró vagyok, amit neki ugye nem kellett tudnia.
Summa summarum, immár hárman folytattuk utunkat a következő proszektúráig. Útközben bömbölt a Deep Purple, de ez senkit nem zavart.
Elhatároztam, kemény és erős leszek, a szakmára ( hogy melyikre, azt nem gondoltam át ) és a női nemre nem hozok szégyent.
A következő hullaház színvonalasabb volt valamivel, mint az előző. Annyira nem mállott a vakolat és a halottak sem feküdtek egymás hegyén-hátán. A hangulat azonban itt is fagyos volt. A két boncmester úgy tűnt, hallott már Jean d’Arcról, mert jelenlétem inkább feldobta őket, mint elborzasztotta. Egyikük annyira nem a kollégát látta bennem, annyira kijött belőle a gentleman, hogy egyrészt majdnem kezet csókolt, másrészt a tetemhez hozzá sem engedett nyúlni. Így volt időm elmélázni a „lenni vagy nem lenni” kérdésén, de az üveges szemek és deformált testek nem segítettek eldönteni a választ.
Immár négyen folytattuk utunkat a következő proszektúráig. Tovább bömbölt a zene, de ez még mindig senkit nem zavart.
A harmadik hullaház már az amerikai thriller-ekből jól ismert, kulturált stílus jegyében épült. Sehol egy lelógó kéz, sehol egy csepp elfolyt testnedv, semmi szag, csak a hideg. A neonfényben a fémesen csillogó, faltól falig hűtő a plafonig ért. A tepsikben utolsó útjukra várakozó, megfagyott testeket emelőszerkezettel veszik ki, ha eljön az idő. A boncteremből a koponyavágó zúgása hallatszott. Hajtott volna a kíváncsiság, de mégsem mentem be.
Mi egy sárga emberkét emeltünk ki a „sütőből”. Ágyéktól nyakig, a középen ejtett vágás nagy öltésekkel összevarrva. A szájából valami lé folyt ki. „Májcirózis” — mondta az egyik boncmester. „Sérót nem lövi be neki Sanyi bácsi?” — kérdezte a csoportvezetőm viccesen.
Még egy-két poén és immár öten folytattuk utunkat a krematórium felé. A zene már halkult, viszont útitársaink ezt nem kérték számon.
„Végre vége!” — gondoltam. Megittunk egy kávét és a főnök a hogylétem felől érdeklődött. „Végül is jól bírtad, nem?” „Hát persze” — mondtam, s hátradőlve a plüss anyósülésen azon gondolkodtam, fog-e vajon valaki segíteni a kirakodásnál?!
Útközben megbizonyosodhattam róla, hogy az emberből halála után nem az ápoltság illata árad, s hamar rájöttem, hogy a légkondit magunknak kell megoldani. Választhattam: hányás vagy megfázás. Az utóbbi volt a nyerő. Az ablakon át becsapó, friss szél maga volt a megváltás.
A debreceni krematóriumhoz érve gyomorgörcsöm fokozódott és elegem volt az egész hülye ötletemből. A meglepett dolgozók — egy-két százasért — szívesen segítettek a halottak pakolásában és bár eljátszották a szkeptikust, a hazafelé vezető úton kiderült, hogy női hullást még ők sem láttak.
A krematóriumnak auschwitzi atmoszférája volt. Kongó üresség, hideg, rideg, nedves falak. Alig egy-két alkalmazott. Az égetőkemencékhez levezető csigalépcsőn meg-megremegett a lábam. Az egyik kemencében csontváz a hatszáz fokkal égő gázlámpák között. Milyen egyszerű! Valaha több volt, s még kevesebb lesz. Mert amint elporlad a kalciumváz, átkerült néhány vasgolyó társaságában egy úgynevezett centrifugába, ahol a nagyobb csontdarabokat is porrá zúzzák. Az egykori test hamvait urnába helyezik, majd a temetőbe vagy a hozzátartozók lakására szállítják. Ilyen gyors és sallangmentesen egyszerű a befejezés.
Hazafelé az elegáns, fekete autóban volt idő beszélgetni alkalmi főnökömmel, aki ebédre is meghívott. Nem tudom, poénnak szánta-e, de én kedvesen visszautasítottam, mert amit reggeltől láttam, annál többet már nem tudtam lenyelni.
m.a.
