Bárkivel …

Ha jobban belegondol, A „non plus ultrák” — s igen, nagy a-val, mert mindegyikről azt hisszük, hogy Ő lesz az a bizonyos Nagy — jönnek és mennek az életünkben annak megfelelően, hogy lelki fejlődésünk melyik szintjén állunk. Nagyon nehéz ez, mert a „non plus ultrák” ugye nemcsak jönnek, hanem — ahogy az előbb írtam — mennek is. Rendszerint ez a fájdalmasabb rész.

Talán furcsán hangzik, de szerintem az ember tulajdonképpen bárkivel tud élni, bárkibe szerelmes is lehet, ha a szerelem azt jelenti, hogy elfogadunk valakit teljes önnön valójában, nem akarjuk megváltoztatni és éppen azért szeretjük, mert annyira más, mint mi, vagy épp fordítva, önnön magunk látjuk a másikban, azaz gyakorlatilag saját magunkkal esünk szerelembe. Ez egyébként az általános.

Bárkit szerethetünk, ha vesszük a fáradságot, hogy felkutassuk benne azt, hogy miért szerethető. Ha ezt a valamit megleltük, akkor szép lassan az egész ember szerethetővé válik számunkra, szerelmesek leszünk, lehetünk bele. Megjegyzem, ez jobban hasonlít egy hosszas praxist igénylő, buddhista lelkigyakorlatra — még működőképesebb, ha már megvilágosodott Buddhák vagyunk —, mint a valóságra, ahol a szerelem bebassza az ajtót, de úgy, hogy kiszakad az ajtókeret, mi magunk pedig — varázsütésre — nyáladzó véglényekké válunk, s balgán bámuljuk szerelmünk legújabb tárgyát, akiről természetesen azt hisszük, hogy ő lesz A non plus ultra. Aztán vagy az lesz, vagy nem.

Akárkit szerethetünk anélkül, hogy kellemetlenül éreznénk magunkat az aktuális kapcsolatban. (Nem vitatom, ez a mindennapi gyakorlatban szinte kivitelezhetetlen, de teoretikusan azért mégis csak igaz. )

A lelkifurdalás kínzó, önmarcangoló formája okoz leginkább kellemetlenséget egy új, potenciális „non plus ultra” oldalán. Ennek oka, hogy az előző kapcsolatból magunkkal hozott lélekmorzsák, melyek egy korábbi pszichés szint darabjai, makacsul ragaszkodnak a régihez, nem akarnak haladni, felfényesülni, mert félnek, hiszen a fejlődés mindig áldozatokkal jár. (Bár meggyőződésem, hogy a fejlődés egyáltalán nem hordozza az áldozat egyetlen jellegét sem, de a megkövesedett társadalmi téveszmékkel harcot vívni pont olyan kihívás, mint szabadtéren erős széllel szemben pisilni. Férfiemberek többet tudnak erről mint én, aki ugye nem állva, hanem guggolva, ahol is a szél sokkal kevésbé zavaró.)

Megjegyzem, épp ezeket a múlthoz tapadni akaró lelki morzsákat, sémákat lenne áldásos leginkább formáznunk, alakítanunk. Ehhez kell az új kapcsolat. Legalábbis ezt hisszük.

Amikor jönnek, akkor nagyon szépek ezek a „ non plus ultrák “, akik rendszerint kéretlenül toppannak be életünkbe. Nem kérdezik, kik vagyunk, mit akarunk, mert őket —akárcsak minket — nem az érdekli, hogy a másik mit akar, hanem az, hogy ők mit akarnak. S tudom, rendkívül naivnak vagy idealisztikusnak hathat, de szerintem tudva-tudattalan mindenki saját lelki szintjét óhajtja emelni a másik által egy adott kapcsolatban. Ezért csodálatos minden reláció. (Az elején mindenképpen.) Mert mindig ad valami szépet és jót, amitől lelkileg nemesebbek, tisztábbak leszünk még akkor is, ha ennek esetleg sokkal később ébredünk tudatára, ha egyáltalán, mert lehetséges, hogy egy kapcsolat áldásos tanulságai soha nem érik el tudatunk küszöbét, de a tudattalan sötétjén át is sugározza a tanulság energiáját, ezáltal alakítva tudatos mindennapjainkat. Igen, áldásos tanulságot írtam, mert bármilyen fájó és kellemetlen emlékeket is őrzünk magunkban egy korábbi kapcsolatból, azok kizárólag építenek minket. Még akkor is, ha a továbbiakban a lelki fejlődés magányos útját választjuk, a „non plus ultrák” társaságában szerzett, megelőző döntéseink, választásaink mindig hatást gyakorolnak életünk további alakulására.

Most jöhetett el az a pont, amikor rágyújtana egy cigire, ha dohányozna vagy inna egyet az erősebbikből, ha inna.

Talán kissé elvetettem a sulykot a gondolatiság ösvényén, de meg kell érteni, hogy kapcsolataink; iskolák.

Minden kapcsolatunk. Önmagunk iskolái.

Mindenki saját magáért válik egy kapcsolat részévé. Így van ez akkor is, ha azzal áltatjuk magunkat és a másikat is, hogy Ő mindennél fontosabb. Egyrészről ez igaz is. Mindennél fontosabb, hiszen az ő segítsége, mindennapos tanításai, leckéi nélkül nem volnánk képesek teljesíteni a küldetésünket: a tanulást, önmagunk — s ezáltal környezetünk — felfényesítését a jelenben.

Megtalálni azt az egy embert, akivel földi életünk végéig fejlődhet lelkünk, miközben egyikünknek sem kell lemondania saját útjáról, folyton fejlődve járhatjuk önmagunk iskoláját, hogy majd odaát beszámolhassunk a tanultakról. Nem kis feladat, s akár hiszi, akár nem, ehhez minden látszólagos idióta, akihez közünk volt, s közünk van, hozzásegít. S ha nem egy, de több „non plus ultra” vezet el önmagunk jobb változatához, azzal sincs semmi különösebb gond.

Most szerintem jól fog esni valami, ami visszazökkenti a való világba. S ha van Ön mellett egy aktuális non - plus ultra, őt se hagyja ki a buliból. Már csak a tanulás kedvéért sem!

Menyes Angéla