Amikor a titok méreg - ügynökakták
És sajnos léteznek olyan titkok is, amelyek mérgeznek.
Józsa Erika

Léteznek jó titkok. Egy születésnapi meglepetés, egy ajándékba szánt utazás vagy egy lánykérés előkészítése.
És sajnos léteznek olyan titkok is, amelyek mérgeznek.
Ilyenek azok, amelyek alattomban, de hosszan elnyúlva hatnak azokra, akik a titok részesei – akár tudnak róla, akár nem. Amelyekhez valamilyen negatív történet, tragédia, csapás, szégyen, bűntudat vagy helytelen cselekedet kapcsolódik, és éppen ezek miatt váltak titokká. Hogy ne kelljen velük szembenézni, elszámolni, akár megfizetni értük.
És miért mérgeznek?
Éppen azért, mert titokban vannak tartva. A bizonytalanság miatt. Az elhallgatás miatt. Amiatt, mert az ilyen titkok körül mindig kavarognak jelek, amelyeknek nem tudunk értelmet adni, csak egy állandóan ott lapuló rossz érzés társul hozzájuk. Elhallgatások, egy zavart félrenézés, egy megváltozott viselkedés, egy felvett szokás, amely akár generációkon is áthúzódik.
Létezik egy törekvés világunkban: az egyensúlyra, a kiegyenlítődésre való törekvés. Tulajdonképpen a testi-lelki egészség sem más, mint egyensúlyban, harmóniában levés. Ezt sok mindennel tudjuk felborítani. A lélek számára az egyik ilyen teher a fel nem tárt titkok, a rendezetlen ügyek súlya.
A Hellinger-féle családállítás szemlélete szerint különböző dinamikákon keresztül „segítjük” az őseink életében történt, de helyre nem tett események rendbetételét – törekedve az egyensúly helyreállítására.
Ebben a megközelítésben a családi lélek – hogy úgy mondjam – nagyobb az egyéninél. A család egészének egyensúlya hatással van az egyes családtagokra is. A családállítás éppen ezeknek a feltételezett, sokszor tudattalanul működő összefüggéseknek a feltárására törekszik.
Hogyan kell ezt érteni?
Egy példa.
Mondjuk egy nagypapa megölt valakit, vagy jelen esetben jelentett valakiről, aminek végzetes következményei lettek, de ennek számára látszólag nem lett semmi következménye.
Márpedig – a világunkat uraló egy másik törvényszerűség szerint – semmi nem marad következmények nélkül. Ok és okozat összetartozik, mint a borsó meg a héja.
A családállítás szemléletében egy ilyen tett, illetve a hozzá kapcsolódó elhallgatás, szégyen vagy bűntudat fennmaradhat a család kollektív tudattalanjában.
És később az egyik unoka olyan dolgokat tesz, amelyek miatt esetleg börtönbe kerül, pedig egyébként nem rossz gyerek. Enyhébb esetben egyszerűen úgy „alakul” az élete, hogy börtönben fog dolgozni, pedig igazából nem érzi ott jól magát. Vagy egy leszármazott állandó bűntudatban él, szégyelli magát, pedig nincs miért, de ezek az érzések kihatnak az önértékelésére, kapcsolataira, előrejutására.
Ezek a családállításban használt lehetséges értelmezések jól szemléltetik azt a kérdést, amellyel ez a megközelítés foglalkozik: vajon mennyiben határozzák meg az életünket azok a családi történetek, amelyekről nem is tudunk?
Mert az érintett sokszor maga sem érti, miért cselekszik úgy, ahogy, miért érez olyan érzéseket, amelyeknek nem találja az okát. Mintha valami hajtaná belülről.
A családállítás ezt a belső hajtóerőt olyan dinamikaként értelmezi, amelyen keresztül megnyilvánul az egyensúlyra törekvés.
Ebben a szemléletben a családi lélek erősebb, mint az egyéni. A családnak is rendben kell lennie ahhoz, hogy az egyén szabadon élhesse a maga életét. Amíg nincs rend a családban, addig újra és újra megjelenhet valaki, aki így vagy úgy, a viselkedésével, a problémáival felhívja a figyelmet erre a rendetlenségre.
Ilyenkor mintha még nem egészen a saját életét élné, hanem a családi sors foglya lenne. Ebből pedig a felismerés jelentheti az egyik lehetséges kiutat.
Amikor azt mondom, hogy szabadon élni az életet, azzal nem azt mondom, hogy mindent lehet.
Hanem azt, hogy már nem az őseimtől kapott esetleges rendetlenség folyamatos rendbetétele határozza meg a tetteimet, az életemet. Hanem megtartva a családhoz való tartozásomat, de a terheket letéve tudok élni.
Hangsúlyozom, ezek nem tudatos döntések, nem tudatos folyamatok.
Visszatérve a titkokra.
Amikor feltárulnak, az olyan, mint amikor egy homályos tükröt letörölnek.
Tisztán nézhetek magamra. Jobban látom, hogy ki vagyok, honnan, miből vagyok.
Ebből az ősből is vagyok, akihez a titok kapcsolódott.
Most kiderülhet, hogy ez az ős valami olyat tett, amivel másnak ártott, de ezért nem kapta meg a maga büntetését.
Persze mondhatjuk, hogy Isten nem ver bottal.
Itt azonban van még valami, amit fontosnak tartok.
Ha egy ősöm jelentett valakiről, nem feltétlenül rajta múlt, hogy a jelentése milyen következményekkel járt. Okozott-e nehézséget, fájdalmat, esetleg valakinek az életébe került-e? Mennyire hatott annak az embernek a családjára, akit megfigyelt?
Ha jelentett, a további következmények már azokon is múltak, akiknek jelentett. Komolyan vehették, vagy figyelmen kívül is hagyhatták.
A jelentő felelősségének megítélésében azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a saját döntését, a szándékát és azt a tényt, hogy ő megtette.
Nem tudhatjuk pontosan, mennyi nehézség, mennyi fájdalmas sors szárad a lelkén úgy, hogy ezért talán soha nem kellett vállalnia a felelősséget.
Amivel viszont érdemes foglalkozni, hogy most lehetőség van a családokban a titkokról a fátylat fellebbenteni, letörölni a homályos tükröt.
És ez fellélegzéssel járhat. A mérleg nyelve elmozdulhat az egyensúly irányába. Egyénileg és családilag is.
Mindezt úgy, hogy nekünk nem kell bosszút állnunk. Nem kell az ősünk helyett vezekelnünk, hiszen a múlton már nem tudunk változtatni.
A tudás azonban segíthet abban, hogy a saját életünk megkönnyüljön.
Sajnos persze a tudás járhat fájdalommal. Veszteségérzéssel. Gyásszal.
Hiszen ki örül annak, amikor megtudja, hogy az ősei közül valaki kárt okozhatott másoknak?
Amit tehetünk, hogy tudomásul vesszük a tettet.
Nem kell elfogadni. Nem kell azonosulni vele.
De nem kell emiatt kirekeszteni a családból az őst sem. Még utólag sem, és még akkor sem, ha már nem él.
A családhoz tartozását elismerhetem anélkül, hogy a tettét helyeselném vagy felmenteném őt a felelősség alól.
Ha képes vagyok így tekinteni rá, akkor nem kell cipelnem ennek az ősnek a terhét, szégyenét, bűntudatát, tettének következményeit a lelkemben.
Elismerhetem, hogy valamiért akkor ő így tudott cselekedni.
Lehet, hogy jellemgyengeségből. Lehet, hogy ő is védte ezzel a családját. Lehet, hogy megzsarolták. Sokféle verzió létezhetett.
Nem szükséges megítélnem.
Nem szükséges az ő életét továbbélnem.
És nem szükséges kapálóznom sem, hogy nem akarom, nem akarom, nem akarom ezt az összetartozást. A vér szavánál nincs sok erősebb. És az elutasítással magamból és a családból jövő erőből is elutasítok egy darabot.
Egyszerűen elég lehet a tudás.
Tudni, hogy ez történt. Tudni, hogy belőle vagyok, de tudni, hogy én nem ő vagyok. Nem vagyok vele azonos.
Tudni, hogy amiatt, hogy ő így cselekedett, nekem nem kell ebben őt követnem.
És tudni, hogy ha bármi másképp lett volna, én ma nem lennék itt úgy, ahogy vagyok.
Márpedig az élet a legfontosabb.
Mert itt van szeretet, itt van fejlődés, itt van kapcsolódás, itt van remény.
Aki nem él, annak ez már nincs meg.
Úgy becsülöm meg legjobban az életemet, ha ismerve a múltamat, felszabadítom magam a terhei alól, hogy igazán fejlődni és szeretni tudjak.
Józsa Erika
https://jozsaerika.hu/
