680

Igaz történet alapján.

Nagyon el voltam keseredve, na. Őszintén. Gondoltam, annyira szarul nem nézek még ki. Eladom a testemet. Hátha jó lennék például margarinreklámban az asztalnál kenyeret majszolni vagy vizelettartási problémákkal küzdőknek ajánlhatnék nedvszívó betétet bugyiba, esetleg ízületi krémet vagy lehetnék egy öregek otthona reklámarca. Igen. Ennyire kellett a pénz. Van ilyen.

Aztán egy személyiségzavaros fellángolásos hangulatban kattintottam. Mégis jobb, mintha eret vágtam volna. Már tudom, hogy nem feltétlenül ilyen lelkiállapotban kell döntéseket hoznom. Mindegy is. Már kattintottam, mint oly sokszor, aztán úgysem lett belőle semmi. Badar ötlet. 50 pluszos modellügynökség. Csak kiröhögteti magát az ember. Viszont mégiscsak eszik azt a rohadt margarinos kenyeret a felragasztott protkójukkal a reklámokban. Meg táncolnak voltarenes szagú lábakkal. Hm. Talán …, végül is minden fogam megvan. Mármint saját. És ízületes sem vagyok. Viszont hülye…? Mind csak megjátszott jelenet! Hát ja … Jól van, oké, felejtős. Amúgy sem beszélek jól németül. Megvan! Bevándorlási hivatal vagy nyelviskola! Az lenne a tuti! A hiányosságom máris kamatoztathatnám és még fizetnének is… Álmodj királylány, nem tudom, hogy van németül…

Végül is nem regisztráltam, csak kattintottam. Csak kattintottam. Semmi baj nem lehet. Aztán úgy négy hónap múlva — már nem emlékszem pontosan — egyszer csak csengettek … volna, ha lenne csengő, de nincs. Ahogy postaláda sincs. Van viszont egy kapu melletti kőoszlopban egy üreg. Amolyan mini barlangszerű, amelyben leveleken osztozunk egy nagy pókcsaláddal. Abban lapult az a furcsa boríték, rajta ismeretlen cím. Nem húzom tovább, kitalálható. Modellcég, behívó, két hét múlva casting. Vaaat dö fak!? Nem is küldtem fényképet! Persze, 50 pluszos, margarinzabálós történet, kit érdekel a fotó?! Na, gondoltam, ezek nyitottak. Még irányomban is. Két hét vívódás, férjjel való konzultálás, kövér vagyok, mit vegyek fel, pánikroham, Frontin. Indulás. Szálloda, hatalmas.

Szerintem mindenki rajtam röhögött, amikor kérdeztem, hogy vo iszt dasz kaszting? 50 plusz! Nem elfelejteni! Nekem ez már belefér. Volt már rosszabb is.

Hosszú asztal, rózsaszín selyem asztalterítő, rajta papírok, hosszú névsor. Ví bitte? Mondom, Menyes. Igen. Mit üpszilon. Harmadszorra sikerül. Kiglancolt asszonyok, fejjel lefelé fordított poharak csillogó tálcákon. Stresszpisilés. Megint. A nedvszívó bugyibetétes reklámot meg sem kéne játszanom. Pánikbetegek reklámarcának talán még túl sok is lennék. Nem hat az a rohadt Frontin. Tudtam, hogy a másik felét is be kellett volna venni. „Frau Menyes, bitte” — mondta elegáns feketében az orosz csaj, akivel végül angolul folytattuk a beszélgetést. Félúton az interjúnál így sem hittem a fülemnek. Szerintem a hangom is elcsuklott, mert azonnal hozzátette: részletekben is lehet.

Hát hogyne lehetne! Amikor már mindent elhittem, beszoptam az ingyenes utazást és szállodai ellátást, aláírtam, pecsételtem, láttam magam zabálni a margarint, de még egy próbafotó sem készült, akkor hogyisne lehetne részletekben! Hát ez csak természetes! Natürlih! További részletekbe mégsem mentünk bele, hiába próbálkoztam bármilyen nyelven. Főleg nem olyanokba, amitől kitisztult volna pániktól és kérdésektől gőzölgő fejem. Gondoltam, felhívom az uram, de nem lehetett telefonálni. „Senkit nem szabad felhívni! Nájn! Nó fón!” Mondom, én autista vagyok, nem tudok döntéseket hozni egyedül, főleg jókat nem, eleve azért keveredtem ide, pedig csak klikkeltem, nem regisztráltam.

A fotózás ezen a ponton valahogy nagyon sürgős lett. Szerencsémre csak a sokat látott szállodai személyzet pillantásait kellett elviselnem, amíg egyik helyiségből a másikba tessékeltek, de talán még Nagy Sándor sem érezte magát oly’ nyomorultul, amikor elefántjaival vergődött a Himaláján, mint én azon a tízméteres szakaszon a fotós szobáig, ahová egy sminkesen keresztül vezetett az út. A kishölgy szinte felsikított, amikor meglátott. „Óne smink? Oh, jaj! Az hogy lehet?” Nem is tudom, gondoltam, de átérezve borzalommal átitatott felkiáltását, hirtelen ráébredtem, életem

minden nyomora abból eredeztethető, hogy: óne smink! Na, vazzeg, legjobb, ha helyben felkötöm magam a műkristály csillárra, mert nem olvad le rólam a műszempilla és a szemfesték. Itt már nagyon átütött az izzadtság a porpúderen. Persze, hogy a helyzetet próbálták kozmetikázni, s nem engem! Jöttem volna felkészülten, bevakoltan. Szánalomból talán vagy a „részletekben is lehet” okán, mégis került rám egy kis rúzs, meg szájfény. Basszus, pedig én csak kattintottam, nem regisztráltam. Biztos így volt ezzel a fotós is, mert ő is csak kattintott, kábé négyszer, majd közölte, hogy ő fáradt, s otthagyott az ütött-kopott bőröndön, amire ültetett, mert azon majd jól mutatok. Értik? Próbafotózás, négy kattintás, vége. Fotós nem bírja, ő fáradt. A profizmus azonnal átsütött a szitun és sajnos az is, hogy ezt nagyon benéztem. Cseszhetem, hogy csak kattintottam, nem regisztráltam.

Uram a kocsiban hazafelé egyszerre faggatott és vigasztalt. Olyanokat mondott, hogy „ügyvéd”, „a k… anyjukat”, „ingyenes jogi tanácsadás”, „mással is előfordul”. Én meg csak ültem ott szipogva, lealázva, az elkenődött szájrúzzsal és csak arra gondoltam, hogy „nem regisztráltam”, meg hogy „részletekben is lehet”.

Eltelt egy hét, kettő, kezdtem reménykedni, hogy biztos elfelejtettek. Mégis, ki akarna engem voltarenes lábbal táncolni látni valami kék mellényes, deres hajú pasival két film között? Na, ez az! Nem kellek nekik, piknikes asztal mellé margarinmajszolónak sem.

Talán picit el is hittem, hogy ekkora hülyeséget meg lehet úszni. A mai világban!? Naná, hogy nem! Fizetni kell! 680 eurót. De tudják, részletekben is lehet. Hogy mit, azt nem tudom. Talán azt a négy fotót, amit sosem láttam.

Talán ennyi a hülyeség ára.

Menyes Angéla